Hatton Locks avagy belegyalogolok az angol tájba

Ma kirándulni voltunk Anikóval a The Tudor Rose Rambling Clubbal.
Doreen és a férje Frank felvettek bennünket kocsival a The Safe Harbour pub előtt ami velünk szemben van. Mégis csak furcsa azt mondani valakinek, hogy jöjjenek értünk a temetőbe!
Nagyon helyes kb. 80 körüli házaspár.
Elmenttünk kocsival kb. 40-50 percet? egészen le dél felé Warwick szomszédságába, Hatton Locks-ig, ez egy csatorna ami mellett van a The Waterman Pub, ennek a parkolójában volt a találkozó.


Az átlag kor kb. 75 év lehetett. Nagyon aranyos kedves érdeklődő emberek voltak mind. 13-an voltunk össz, mind idős lady, ill. hárman hozták a férjüket.
Jó kis túrabakancsuk volt, és botjuk, gyakorlott túrázók. Elindultunk a csatorna mellett, egész megörültem, mert aszfaltozott járda volt.....kb...50 m-en keresztül, aztán sáros föld út. Fotózgattam, meg izgultam bele ne csússzak a vízbe, ami nagyon is zavaros volt. Végig sok pici lakóhajó állt a szélén lehorganyozva, lakták is őket, füstölt a kéményük. Ezek a hajók nagyon kicsik, jó ha 2 m szélesek! Több zsilip mellett mentünk el, és számozott íves régi 
 kőhíd alatt. Aztán belementünk az igazi angol tájba

egy idő után. Átmentünk pici alagút alatt is, kukoricáson, pici,  pár házból álló településeken, nagyon édes régi házakkal, beagle kutyákkal.... pici nagyon régi templomokkal, szántáson, vetésen, birkák között legelőkön. Az angolok a földjeiket tüskés sövénnyel szabdalják, választják el, helyenként kallantyúval zárható kapukat tesznek, ezeket nyitogatva haladtunk egyik földről a másikra, egy nagy kivágott farönknél megálltunk kávé szünetre. Aztán jött egy rét, ami annyira lápos volt, hogy ha nem sietve ment az ember, elkezdett a lába a fűvel együtt süllyedni, és jött fel a víz. Hiába léptem jó nagy zsombékokra, az is azonnal süllyedt. Elég ilyesztő volt, meg folyt is be a cipőmbe a víz azonnal. Volt ahol át kellett mászni a kerítést, nem kapu volt. Na így gyalogoltunk 6 mérföldet 3 órán át. Hát a vége felé már éreztem, hogy fejlődik a lábizmom.  Nagyon örültem mikor visszaértünk a parkolóba a kocsmához ami addigra kinyitott, volt akik beültek, mi a kocsiban ettük meg a szendvicsünket. Bár egy forró kávéra beültünk mi is, de annyira lassú volt a kiszolgálás, hogy eljöttünk végül. Doreen hazafelé meghívott bennünket hozzájuk teára.
Ez is nagyon jó volt, tipikus régi családiházban laknak Erdingtonban, gyönyörű kerttel, sok madárral, 150 éves tölgyfával, mókusokkal. 5 fiúk van, már mind régen kirepültek most egyedül élnek a nagy házban.
A ház jó hideg volt, mindenhol kandalló fűt, gázzal működnek. Bézs szőnyegpadlók, bézs minden a nappaliban. A másik nappaliban (family room) már eklektikusabb volt, látszott hogy ott szeretnek jobban lenni amelyik az utca felé néz. Igazi angol teát kaptunk, tejjel, gyümölcskenyérrel. Isteni volt. Még beszélgettünk egy órát és hazahoztak bennünket.
Azt hiszem ez volt a legangolosabb napom Angliában.